Összeesküvés elmélet lenne? A tulajdonlás kiváltsággá válik? Paranoiás utópia az ultra-gazdag kevesek és milliárdnyi szegénységben tengődők világtársadalma?

Nem létező háborúk képét vetíteni gerjesztett feszültségből pattanó szikrákra. Ez a hétköznapunk. Nem kell mélyre ásni, nem kell sokat kutatni ahhoz, hogy lássuk, hogyan működik a múlt évezredek jól bevált hatalmi stratégiája. Kapcsold be a tévét. Olvass el egy napilapot. Vajon azzal foglalkoznak, ami téged érdekel? Vagy csak felhúznak? Kattogó, tapsoló ösztön-bábúvá gyúrnak. Ne szégyelld. Ez a szakmájuk, és kiválóan értenek hozzá. S még ha reflexből is látod a hátteret, ideges leszel, mert ostobaságra fecsérelik az energiákat. A hatalom, a pénz céllá váltak. Holott valamikor csak eszközök voltak. Eszközök arra, hogy álmokat, vágyakat szolgáljanak. Ma már csak halott mennyasszony.

Zúg a fejem, viszket a bőröm, önpusztító düh munkál bennem. Egy korcs rendszer megváltoztatása lehetne a célja. De e helyett, magam marcangolom vele. A rendszer hatalmas, csúszós masszaként kisiklik kezeim közül. Nem találok rajta fogást. Hiába vájnám bele késem. A sérülés csak csiklandozná, még nevetne is. Végtelenül bosszantó.

Keserűn perzselő, fekete lángokban áll a lelkem…

Túlhajtottam magam. Az agyamban több energiát használok fel, mint biciklizés közben. Egymásba fonódó, egymásból növő fraktál gondolatsorok. Végtelen láncolat. A világ, benne a Mentrópia, benne én. Mellette persze dolgozom. Testem, mely nem a legerősebb és tartósabb még a földi lehetőségek közül sem, kellően érzékeny a rezgésekre, de hátránya is pont ez. Néha azt kívánom, más legyek. Szeretnék egy diplomát, egy jól fizető állást, néhány gyereket, és csöndes, nyugodt életet. De túl sok tennivalót látok. Nem élhetek nyugodtan, ha nem érzem, megtettem mindent, hogy mások is nyugodtan éljenek. A boldogság egyik titka, az elégedettség. Elfogadni mindazt, amit kaptál, ami jutott. Megint gondolattolulásom van.

Nem élhetek nyugodtan. Nem élhetek nyugodtan. Nem élhetek nyugodtan.

Miért?

Miért nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy az általam elképzelt világ szabályai szerint viselkedjek? Miért érzem kényszeresen, hogy meg kell felelnem? Miért gondolom, hogy folyamatosan tennem kell? Miért ne csukhatnám be a szemem? Miért ne hagyjam, hogy elragadjon a világ?

Mintha egy hatalmas építkezésen dolgoznék. Néhány szög van a zsebemben, a kezemben kalapács. De sehol senki. Nem hallok gépeket, sem emberi hangokat. Mi értelme van ennek? Én dögöljek meg egyedül a tűző napon? A fenéket! Mindig ez van! Inkább elmegyek lófrálni… S amikor egy óriás adag fagyival a kezemben újra elkacsintok az építkezés felé, azt látom, haladt. Csak a szögeim hiányoznak az épületből.

Hát ezért.

Nyughatatlan vagyok, mert részese vagyok az új világnak.

S bár ez kiváltságnak hangzik, valójában döntés.

Már magam sem tudom, hogy jutottam a szétszakadó világtól az egyéni döntésig…